csütörtök, 19 október 2017
  • Gyere vívni
  • a Törekvésbe
  • Vár a
  • Törekvés SE Vívószakosztály
  • Gyere hozzánk vívni!

    Minden érdeklődőt szeretettel várunk edzéseinken 8-tól 40 éves korig

A+ R A-

Gátai Róbert

Aki előtt nincsenek gátak

Gátai Róbert edzői pályafutása elején, de gyakorlott sportemberként csöppent a Törekvés életébe. Munkája során kiemelkedő versenyzői és nemzetközi bírói múltját, sportszakmai tudását használja föl, aminek a tanítványai is hasznát látják. Számára nem jelentenek akadályokat az új kihívások.
- Hogyan jött az ötlet, hogy vívó leszel?
- Az általános iskolámban toborzást tartott az MTK. A 70-es évek közepén ez a fajta sportág-népszerűsítés teljesen természetes és rendkívül eredményes eszköz volt, mivel rengeteg gyereket lehetett lecsábítani az egyesületekbe. Így nem meglepő, hogy az MTK-sok vívó-bemutatója nagy hatással volt ránk, hiszen az élsportolók voltak azok, akikre mi, fiatalok felnézhettünk és talán egy kicsit irigykedhettünk is. Akkoriban nyugatra csak vízummal lehetett utazni, így turistaként csak kevés országba juthattunk el. Bezzeg az élsportolók.... Talán ez is közrejátszott abban, hogy velem együtt még 128-an kezdtünk el vívni, azonban arra nem tudom a választ, hogy a felnőtt korosztályba miért csak én léptem közülük, a többiek miért hagyták abba.
- Pontosan mikor kezdtél sportolni?
- 1974-ben.
- És mikor hagytad abba?
- Tizenéves koromban volt egy-két nap, amikor nagyon elgondolkoztam rajta, minek nekem ez az egész. Olyankor az embert minden érdekli, csak a kötelezettségei nem. Ezeken a holtpontokon aztán hamar túlléptem, egyrészt szülői noszogatás hatására, másrészt, mert beláttam, számomra tényleg fontos a sport. Sajnos volt egy tizenöt hónapos kényszer-kihagyásom is, miután Szekeres Pállal, Érsek Zsolttal és Kun Csabával autóbalesetet szenvedtünk, és műteni kellett a fegyveres vállamat, ami már soha nem lett a régi. A profi vívást 1996-ban fejeztem be, de hobbi szinten egészen 2002-ig vívtam. Még sikerült megnyernünk csapatban felnőtt magyar bajnokságot!
- Úgy érzed megérte, hogy ennyi időt és energiát áldoztál erre a sportra? Melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
- A két fiamra! De a viccet félretéve természetesen az olimpiai harmadik és negyedik helyezésre. Ugyanakkor szívesen gondolok az 1985-ös Főiskolai Világbajnokságon csapatban elért első helyezésre, illetve a ’83-as világbajnokságon csapatban megszerzett negyedik helyre is, hiszen azelőtt húsz évig nem jutott magyar tőrcsapat a döntőbe.
- A tanulás hogy ment a sok-sok edzés mellett?
- Nehezen, de megoldottam a problémát. Az általános iskola elvégzése természetesen nem okozott gondot. Aztán az Eötvös József Gimnáziumba jártam, ami nem volt könnyű iskola, de szerencsére némiképp tolerálták, hogy élsportoló vagyok. Később elvégeztem egy kétéves edzői, valamint egy üzletvezetői iskolát.
- Említetted az olimpiát. Tapasztalataid alapján miben különbözik az olimpia egy EB vagy egy VB versenytől?
- Teljesen más a hangulat és a tét. Ezt igazából csak az tudja, aki részt vesz rajta. Nem nagyon lehet leírni vagy elmondani. De ha csak arra gondolsz, hogy az Olimpián négyévente lehet csak részt venni, és egy igen nehéz kvalifikáció előzi meg, akkor talán a kérdés egyik részét sikerül megválaszolni. Ugyanakkor nagyon érdekes, hogy a tét nagyságával ellentétes a versenyek, az olimpiai tábor hangulata. Az olimpiai részvétel minden élsportoló nagy álma, mindenki szeretne győzni, vagy legalább éremmel hazatérni. Mint tudjuk, ez sajnos csak nagyon keveseknek adatik meg, de mégis mindenki, aki az olimpián részt vesz boldog és büszke sportember, hiszen hazája őt jelölte ki arra, hogy képviselje országát. És miért mondom azt, hogy sportember? Mert ezeken az eseményeken a sportolók képesek arra, hogy versenyen kívül (is) segítsék egymást.
- Mikor lettél edző?
- Tavaly, 2008-ban. Jelenleg főleg gyerekeket tanítok vívni, ami fantasztikus feladat. Az a játékosság, ami bennük még megvan, felnőtt korra sajnos javarészt elveszik. Azt hiszem bennem még maradt valamennyi ebből a játékosságból, így könnyen szót értek velük. Remélem ezt ők is így gondolják! Igyekszem átadni mindazt a tapasztalatot és persze szaktudást, amit az elmúlt 35 évben megszereztem.
- A fiad is vív, de mint tudjuk, nem a Törekvésben és az edzője sem Te vagy. Véletlenül vagy teljesen szándékosan alakult így?
- Teljesen szándékosan. Nem tudnék elfogulatlan lenni vele. Úgy gondolom, jó kezekben van, már csak azért is, mert ugyanaz az edzője, mint korábban nekem - Szőcs Bertalan. Én inkább a menedzser szerepet töltöm be az életében.
- Mi a véleményed a magyar vívás helyzetéről?
- Nehéz helyzetben van, mert a tőr szakágon és sportágon belül sincs összefogás. Nincs egy közösen meghatározott irány, ami felé haladhatnánk. Nem beszélve az anyagi helyzetről. Rendkívül nehéz ma szponzort találni, már a néhány tízezer forintos támogatást is nagy értékként kell kezelnünk.
- Látom rajtad, hogy szerinted van más oka is annak, hogy ez a sportág (is) nehéz helyzetbe került?
- A vívás kapcsán nehezen tudom leplezni az érzéseimet. Egyrészt mindenki számára egyértelmű, hogy imádom ezt a sportágat, és szinte mindennél fontosabb, hogy a rám bízott sportolók sikeresek legyenek. De úgy gondolom, az eredmények nem kapnak rangjukhoz méltó sportdiplomáciát, és ugyanakkor nem tiszteljük egymást kölcsönösen. Én hiszek abban, hogy bár a vívás egyéni sportág (természetesen most nem a csapatban történő indulásra gondolok), azonban olimpiai győzelmet csak közösen érhetünk el. Szükség van erős nemzetközi kapcsolatokra, neves szakemberekre, akik elkötelezettek mind a magyar sport mind a magyar vívók iránt.
- Ezek után elkerülhetetlen a kérdés: Mit tartasz a Te saját előnyödnek, miben vagy más, mint a többi edző?
- A kérdést én egy kicsit másként tenném fel: Mi az, amiben erősnek érzem magam, mint edző? Azt gondolom, hogy mindazokat az apró mozdulatokat meg tudom nekik mutatni és tanítani, ami nincs abban a bizonyos tankönyvben leírva. Gondolok itt az élsportban eltöltött időkre, vagy a bírói tapasztalatimra. A közel negyedszázados versenyzői tapasztalatom biztonságos alapot nyújt arra, hogy a versenyzőimet felkészítsem a megmérettetésekre. A nemzetközi bíróként eltöltött tizenöt évből szintén komoly előnyt kovácsolhatok, hiszen kevés olyan szakember van ma Magyarországon, aki az edzéseken el tudja magyarázni egy-egy tus megítélésének bírói lélektanát. Azt gondolom ma már erre is oda kell figyelni, ezt is tanítanunk kell, hiszen a mi sportágunkban többnyire a bírói ítéletekre vagyunk bízva. Mindezek összességében merem kijelenteni, hogy én más szempontok alapján nevelek egy gyereket, más impulzusokkal látom el őket. De nem gondolom, hogy mint edző, mindent tudok a szakmáról. Tudom, hogy vannak szakmai fortélyok, amiket még el kell lesnem a mesterektől, azt is tudom, hogy folyamatosan lépést kell tartani a nemzetközi trenddel, de hiszek abban, hogy azzal a kitartással, elhivatottsággal, sportág-szeretettel, ami bennem van, elismert edző lehetek.

Szencz Dóra