vasárnap, 17 december 2017
  • Gyere vívni
  • a Törekvésbe
  • Vár a
  • Törekvés SE Vívószakosztály
  • Gyere hozzánk vívni!

    Minden érdeklődőt szeretettel várunk edzéseinken 8-tól 40 éves korig

A+ R A-

Beliczay Sándor

Mester és tanítványai

Amikor halljuk egy-egy sikeres sportoló nevét, mint például Érsek Zsoltét vagy Szekeres Pálét, nem jut eszünkbe, hogy eredményeik megszerzésében nagy szerepet játszott egy ember. Az ő esetükben egy olyan ember, aki a Törekvés vívóklubjának létrehozásában is a legfontosabb szereplő volt. Beliczay Sándorral, Sanyi bácsival beszélgettünk.
- Lehet, hogy sablonos kérdés, de egy sikeres edzőnél mindenki kíváncsi rá, miért esett a választása korábban arra a sportágra, amiben jeleskedik. Sanyi bácsinál miért?
- Édesapám vívóedző volt, ebből kifolyólag édesanyám mindáron azt szerette volna, hogy így vagy úgy én is belekóstoljak ebbe a sportágba. Kizárólag az ő unszolására látogattam le a Győri Rába ETO vívóteremébe, magamtól eszembe sem jutott volna.
- Később sem szerette meg az aktív sportolást?
- Mindigis amatőr szinten űztem a vívást, soha nem vettem komolyan, mert nem éreztem magamban kellő tehetséget. Ugyanakkor, ha versenyen adtam egy szép tust, úgy éreztem, megérte annyit szenvedni edzéseken.
- Akkor mégis hogyan lett edző?
- Édesanyám a tanulásban is szerette volna, ha édesapámat követem, ezért jelentkeztem az Erdőmérnöki Egyetemre. Nem vettek föl, így kerültem a TF-re, amit sikeresen el is végeztem.
Mindig szerettem a gyerekeket, amiben biztos közrejátszik, hogy édesanyám óvónőként dolgozott. Ezért is döntöttem úgy, hogy edző leszek, gyerekekkel szerettem volna foglalkozni.
- Melyik klubban kezdődött el a szakmai pályafutása?
- A Újpesti Dózsában, 1976-ban. Itt dolgoztam egészen 1988-ig, majd 1999-ig a BVSC-ben, ahol vezetőedző voltam.
- És a Törekvés hogy került a képbe?
- 1999-ben eljöttem a BVSC-ből. Akkor látogattuk meg először a Törekvés Bihari úti telepét. A kisterem abban az időben még csak egy egyszerű, koszos raktárépület volt, ám Szekeres Pál - aki az akkor még létező Sportminisztériumban dolgozott - segített abban, hogy teljes mértékben fölújíttassuk az épületet.
- A nagyépület mikor nyerte el mostani külsejét, és miért volt rá szükség?
- Egy idő után szerencsére egyre több kisgyerek jött le hozzánk vívni, így kinőttük a kistermet. Szükség volt egy tágasabb, korszerűbb, parasportolóknak is megfelelő helyiségre. 2003-ban a nagyterem is teljes változáson ment keresztül, a Törekvés sporttelep pedig ezáltal paralimpiai sportközponttá alakult.
- Mire a legbüszkébb edzői pályafutása során?
- Nyolc évnyi edzősködés után sikerült elérnem, hogy a Los Angeles-i olimpiára induló csapatba két tanítványom is bekerült. De a legbüszkébb talán Érsek Zsolt aranyérmére vagyok, amit az 1985-ös ifjúsági világbajnokságon szerzett. Az évek során egyébként mindenhonnan sikerült jó eredményeket begyűjteni a tanítványaimmal. Európa bajnokságokon, világbajnokságokon is többször szereztünk érmeket, helyezéseket, a nagy siker 1988. Seoul, ahol olimpiai bronzérmet nyertünk.
- Eddigi pályafutásának nagyobbik részében fiú tanítványai voltak, most azonban sok lányt is edz. Mi hozta a változást?
- Ahogy az ember öregszik, egyre nehezebb dolga van a fiúkkal. A lányokkal például sokkal könnyebb iskolázni. Csupán ez az oka annak, hogy vegyes összetételű a csoportom.
- Sanyi bácsi vezetőedző. Miben különbözik ez a munka egy sima edzőétől?
- Elvileg a vezetőedzőnek csakis a szakmával kéne foglalkoznia. Tovább képezni az egyesületben dolgozó többi edzőt, megmutatni azt az irányvonalat, amit a munka során követni kell. Nekem azonban vezetőedzőként a pénzszerzés a legfőbb feladatom. A mai Magyarország helyzete szükségessé tette, hogy ezzel foglalkozzak.
- Évekig szövetségi kapitányként dolgozott a kerekesszékes válogatottnál.
- Szekeres Pali 1991-es balesete után ismerkedtem meg a mozgássérültek vívásával. Kialakítottuk Magyarországon a kerekesszékes vívó szakágat, lett válogatott, több szakosztályban folyt a kerekesszékes vívás. Szép lassan jönni kezdtek a sikerek a paralimpián, kerekesszékes világbajnokságon és Európa-bajnokságokon. Sok-sok aranyérmet nyertünk tanítványaimmal, Pálfi Judittal és Szekeres Pállal, nagy sikerek részesei voltunk. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a sérültek közege befogadott és velük dolgozhattam. Jókedvű, mosolygós, nem az egyéni bajokon rágódó embereket ismertem meg bennük. Emlékezetes pillanat például az atlantai paralimpia, ahol a vak csörgőlabda csapat tagjai a takarodó után fél órával eljöttek a vezetői szoba előtt, mire én felelősségre vontam őket. Erre a válasz az volt, hogy csak benéztek.
- Milyen tervei vannak a jövőt illetően?
- Szeretném, ha a szakosztály példaértékű vívószakmai munkát végezne, és ennek nemzetközi eredményei lennének. Sok-sok törekvéses vívót láthatnánk a ranglistákon, és nem csak azok a gyerekek szeretnének a Törekvésbe járni, akik bajnokok, hanem mindazok, akik a közeg miatt, az eredményektől függetlenül is jól érzik magukat az egyesületben.

Szencz Dóra